SEASHORE
Richárd Matisz
József Attila: Eszmélet (részlet), 1934
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
A kiállítás címeként is szolgáló seashore, vagyis tengerpart a művek értelmezési rendszerét hozza el. Egyfelől utal a képeken dominánsan jelen levő tengeri élőlényekre, másfelől metaforikus értelmezést teremt a mozaikelemek élesen elhatároló válaszvonalai és a part határjellege között. A tengerpart határvonal, amely elválasztja és egyben összeköti a szárazföldi és a vízi élővilágot. Ha úgy tetszik, tranzitzóna. Ennek értelmében szűk keresztmetszetként is értelmezhető a két természeti elem -föld és víz - kapcsolatában.
A jelen kiállítás képeinek fő kérdése: hol és miként (ha egyáltalán ez lehetséges vagy szükségszerű) húzható meg a határ absztrakció és figurativitás között? A 20. század legizgalmasabb festészeti paradigma váltása számtalan művészt állított már szembe ezzel a problematikával. A SEASHORE képei hasonló dilemmával foglalkoznak: a művész ugyan tárgyi elemeket vesz alapul, mégis az alkotófolyamat végére egy fragmentált, tömörített, részleteiben nem, csupán egyben értelmezhető, absztrakt kompozícióhoz jut el. A SEASHORE sorozat absztrakciójában az emlék képzetek és emlékképek töredékessége olvasható ki. E képek igyekeznek megmutatni annak lehetőségét, hogy az elvont érzelmeket konkrét tárgyi kontextusba helyezve artikulálják. Így mosva el figurativitás és absztrakció éles határát.
A SEASHORE sorozat munkái dinamikusak a kompozíció szintjén és a kép fizikai struktúrájában egyaránt. Ahogy Francis Bacon képein a mozgás és ritmus allegóriájával megjelenített társadalmi erő-dinamikák (power-dynamics) érvényesülnek, úgy a SEASHORE képein a képstruktúra mesterséges átalakításával egy hasonló dinamizmus formálódik a természet kontextusában. A sorozat képein eluralkodik a végtelen nyugalom, a nature morte, ahol viszont a csend tárgyainak felszabdalásával a klasszikus festészetből ismert mozdulatlanság dinamikus mozgássá lényegül át. A szétszórt elrendezésben a természet dekomponált tökéletessége tükröződik.
